
Villámgyorsan, a korát meghazudtolva kezdte bedobálni a zacskóba a paradicsomokat, majd ráhelyezte a mérlegre, és ezt mondta:
– Na, kedveském, ez így egy kiló huszonöt, hát annyi hely van itt még, nézze, ezt a kettőt még így rádobom, na, egynegyvenöt lett, hoppá, az már majdnem másfél kiló, ki vesz másfél kilót? Az se nem egy, se nem kettő, nézze, itt gurul még két szem, hipp-hopp, figyelje, elkapom, rádobom a többire, egyhatvan, fiatalasszony, finom ez a paradicsom, főzzön belőle valamit a családnak, hogyha ezt a két nagyot… na meg ezt a kicsit is ráteszem, egynyolcvanöt, nézze, ez a kettő meg majdnem ittmaradt, ejnye no, zsupsz, rádobom, azon ne múljon, naaa… Bőven megvan két kiló. Más egyebet adhatok-e?
Meg mernék esküdni, a vásárló eközben nem is pislogott, majd maga elé motyogva mondta, hogy más nem lesz, miközben az előkészített pénze keresgetett még aprót. Szinte láttam magam előtt, ahol este valahol vacsora kerül az asztalra, és a férj megkérdezi:
– Szívem, várunk még valakit, hogy a mama nagyfazekában főzted a lecsót?
Én következtem, kicsit aggódtam, hogy két kiló paradicsommal térünk mi is haza, de méréskor negyven dekát mutatott a mérleg. A bácsi magától értetődően azt mondta:
– Fiatalasszony, én azt sem tudom, hogy kell negyven dekának az árát kiszámolni, nézze, az előző asszony itt hagyott két szemet, ezt még rádobom magának, na, így éppen fél kiló lett, 140 Ft lesz, csókolom.
Nevetve fizettem, és távoztunk.
Máskor is nála fogok vásárolni. Kicsit kevesebbet kérek majd először, de megéri. A paradicsomok isteniek! Ilyen íze lehet a napfénynek.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: