HÁNYszor?

Kipisilt. Átöltöztetem.  Leveszem a zoknit. Félig lehúzom a harisnyát. Hasra fordul. Visszafordítom, leveszem a harisnyát. Kezébe adom az egyik zokniját. Kigombolom a bodyt. Eldobja a zoknit. Felveszem a zoknit, leveszem a pólót. Örülök, hogy az száraz. Kibontom a pelenkából. Hasra fordul. Visszafordítom, egy kis könyvet kap a kezébe. Messzire hajítja. “Megy a gőzös, megy a gőzös Kanizsára” – a legélénkebb hangomat veszem elő. Töröl, krémez, új pelenka (“a kanizsai, kanizsai állomásra”), a csatolásnál résen vagyok, már fordulásnál is le tudom zárni a tépőzárat. Kompromisszumot kötök, hason leveszem róla a bodyt, és újat adok rá. Ahogy a harisnyát rángatom, a “masinisztát” már a fogaim között préselem ki. Valahol olvastam, hogy öltöztetni egy gyereket olyan, mintha hálós szatyorba próbálnánk egy polipot betenni. Meglepően akkurátus megállapítás. Visszaadom a pólót, és hogy kizökkentsem a kölyköt, felállítom a pelenkázón. Új perspektíva, éljen. Megölel, mennyire aranyos, összenyálazza az arcomat. Felhúzom a nadrágot is. Már csak a zokni van hátra. Ekkor eltolja magát tőlem, meglepődött arccal rámnéz, és egy hatalmasat büfizik, amitől bukik is egy nagyot. Bukik? Ez a szó a picurka csecsemőket illeti, akik illendően kibuknak egy kis anyatejet. Lehány. Engem is, és saját magát is. Az előző körben szárazon maradt póló most elsőként kap az ebédből, de ügyesen célzott, a body hosszú ujján is nagy folt éktelenkedik – és igen, a nadrágra is jutott. Sóhajtok, kihúzom a fiókot, új szett ruhát válogatok, próbálok nem tudomást venni a saját bepiszkolódott ruháimról, de nem bírom elviselni, hideg, így leveszem a felsőmet… hogy tudott a melltartóm is átázni? Nem is evett ennyi ebédet. Legyintek, más úgysem lát, a fiam pedig úgyis közelebbről ismeri a melleimet, leveszem a melltartót is. Félmeztelenül kezdem elölről az egész műveletet. Ő természetesen meg van sértődve, (jogosan) azt hitte, túl vagyunk a tortúrán. Leveszem a pólót. Hasra akar fordulni, az egyébként tiltott mobilomat kapja meg. Egy mozdulattal lerántom a nadrágot. “Virágéknál ég a világ” – a mosolyom nem őszinte. Jöhet a body. Még jó, hogy pelenkát nem kell cserélni. “Neki csak a füle jutott” – nekünk meg vadas, de a fülünkre is. Végképp megunja, hangosan tiltakozni kezd, és valahol megértem, legszívesebben én is nyafogni kezdenék. Hagyom, hogy forogjon, igyekszem utánamenni, body vissza, zimmezum, póló vissza, zimmezum, megint felállítom a pelenkázón, és szinte vakon, mert nem látom, belebűvészkedem a lábait a nadrág száraiba. Éljen! (Magamban konstatálom, hogy azokon azokon a babás-mamás-idézetes oldalakon a terhesség alatt semmi ilyesmiről nem olvastam.) Már csak a zokni van hátra. Leültetem…

… és ekkor látom meg, hogy a harisnya lábfeje is hányásos.

Rábámulok a hányásfoltra, és kitör belőlem a nevetés. A kisfiam nem érti, de velem nevet. Így nevetünk mi hárman, én, a kisfiam, meg a folt a harisnyán.

Ekkor csengetnek. Kettőt. És én ott állok félmeztelenül a szoba közepén.