Hajnali jelenet

Kora reggeli sétából toltam haza a kisfiamat. Ahogy közeledtem a lakótelephez, a következő dologra lettem figyelmes: egy redőny kb. 8 centire fel van húzva, és vélhetően az ablak mögött áll valaki, és azt kiabálja:
– Papa! Papa!
Mindeközben egy idős bácsit látok kilépni a lépcsőházból, aki komótosan sétálni indul. Feltételezem, ő Papa.
A hang tovább kiabál:
– Papa! Papa! Papaaa!
Mivel szinte már mi is odaérünk a házhoz, magamban eldöntöm, hogy kedvesen felhívom a bácsi figyelmét arra, hogy egy otthonhagyott családtagja igen elszántan szeretne vele kapcsolatba lépni. Azonban abban a pillanatban, ahogy az ablak alá, és így Papa mellé érünk, ő meghallja a hívó szót. Csakhogy abból a pozícióból, ahol ő áll, nem látja, hogy melyik ablakból szólították. Kora reggel van még, a redőny csak egy tenyérnyire van felhúzva, így csak egyike a ház sok-sok lecsukott szemének. Papa az ég felé nézve próbál különbséget tenni a sok redőnyös ablak között, nyilvánvalóan nem itt lakik, nem tudja, hova nézzen, honnan szólították. Segítségkérően néz rám, én pedig rámutatok a kérdéses ablakra, onnan kiabál valaki. Papa visszakiabál:
– Tessék!!!
Magamban egy félmosollyal nyugtázom, hogy egymásra találtak, és hazainduláshoz készülődve irányba fordítom a babakocsit. Azonban a hang egy teljesen váratlan dolgot mond, a nevemet! Valamint azt is még:
– Annyira szép gyereked van! Kisfiú vagy kislány?
Nem hiszek a fülemnek. Szinte hajnal van, egy lehúzott redőny mögül egy ismeretlen hang óbégatva kérdezi, hogy fiam vagy lányom van? A döbbenettől szólni sem tudok. Zavaromból Papa hangja riaszt fel, aki azt kiabálja:
– Tessék???
Jön a felelet:
– Azt kérdeztem, kisfiú-e vagy kislány!!!
Papa kétségbeesve néz rám, és azt motyogja:
– Nem értem…
Én eddig hezitáltam, hogy részt vegyek-e ebben a bohózatban, de kisgyerekes anyukaként minden alkalmat meg kell ragadni az emberi kommunikációra, így felpattanva a mókavonatra azt üvöltöm bele a hajnali csendbe:
– Kisfiú!!!
Papa hangja mintha megremegne, amikor hozzámfordulva felcsattan:
– Ki a kisfiú???
– Hát ő. – mutatok a babakocsira, és azon tűnődöm, volna-e értelme belekezdeni a magyarázatba. Papa döbbenten nézi a kisfiamat, amikor a szinte elfeledett szereplőnk, a Hang A Redőny Mögül újra színre lép:
– Papa!!!
– Tessék! – most rögtön meghallotta.
– A Patriknak hozzál csokikat!
– Mi van? – kiabál Papa, pedig már kezdtem azt hinni, a szélirány mostantól neki kedvez.
– A Patriknak hozzál csokikat!!! – teker még egyet a hangerőn a Hang A Redőny Mögül.
Papa arcán nincs érzelem, amikor rámnéz. A mókavonat továbbrobog. Én magától értetődően azt mondom:
– Tessék csokikat hozni a Patriknak.
Papa felnéz az égre, és mivel még mindig nem tudja, melyik ablakból szólították, kimérten, lassan annyit mond a felhőknek:
– Én azt már régen felírtam a listára. Na szevasz.
Ezzel elindul.
Mi az ellenkező irányban lakunk, így én is tolni kezdem a babakocsit. Magamban a szürreális élményen mosolygok. Már a sarkon fordulunk be, amikor a szél hangot sodor felém:
– Láttalak benneteket múltkor is! Annyira szép a kisfiad…